A tatárjárás emlékezete

Az eurázsiai steppék országútján az i. e. 8. századtól az i. sz. 13. századig mintegy két évezreden át lovas népek nyomultak nyugat felé, időnként betörve az útjuktól dél felé elterülő, művelt, gazdag országokba. E harcos nomád törzsek sora az iránti nyelvű kimmerekkel, szkítákkal és alánokkal kezdődött; ezek a távolabbi Belső-Ázsiából érkező török és mongol népeknek s más, a steppe pereméről velük sodródott törzseknek adták át helyüket; a hunokat avarok, szabirok, türkök, bolgárok, illetve "onogurok", besenyők, úzok, kunok és jászok követték, hogy végül a mongolok zárják le a sort.
A világtörténelem egyik rejtélye, milyen erők késztették a füves puszták népeit, hogy időnként felkerekedve, egymást kergetve, nyomva, nyugat felé vonuljanak.. a kérdést vizsgáló szakemberk közül többen az időjárás változásában keresték a népvándorlások okát; eszerint Belső-Ázsia füves pusztáinak kiszáradása, illetve egy-egy szárazabb periódus és legelőhiány kényszerítette nomád lakóit a hazájukból való időnkénti kiköltözésre. Kétségtelen, hogy a nomádok állatállománya kedvező időjárási viszonyok között igen gyorsan felszapodorik, s ehhez képest a legelő szűknek bizonyulhat, a legelőkért vívott harc pedig azt eredményezi, hogy avesztes fél, jószágait hátrahagyva, menekülni kényszerül. Mivel pedig a Himalája, a kínai fal, a Csendes-óceán és a fagyos Szibéria által bezárt térségből egyetlen irányba vezet ki steppei út, nyugat felé, ez lett a túltelített medence időnkénti levezetője